Kifújt lehelet köddé dermed
Gondola-füstben a gondolat
Elrendelt az épp múló perced,
Jövővé válik, korom tapad
A kémény háza újraágyaz.
Az éppen múló másodperced
Hernyóból módosult pillangó
Fény, láthatatlanba hatoló
Színes ceruza, mint az ember
Szíve nevez, szeme rajzoló.
Papírnak a toll hegye,
Mint bőrnek a horzsolás
Tinta szavak ereje
Teljesült feláldozás.
Egyik fogy, a másik tűr
Űrből tér, a térből űr.
Életetető levegő
Mit érez, mert nem látható
S a fészkelő szeretet,
Ha tudja, hogy útra kel
– Kés élére elég vaj kell –
Egymásért áramló örök létezők.
A hó lépés alatt roppan
Hangból kilépő hangalak
Beton üt, a labda pattan,
Dallamért csapódó ujjak
Mily nehéz az akkordoknak,
Mint magnak gyümölcse súlya.
A baracknak harapástól
Milyen csonttá lenni újra,
Magány morog-e a társra,
És sötétség a napfényre.
S az egylelkű transzformátor,
Szarkofágát repesztő lepke
Mit érez szárnyait eregetve,
Nem lesz többé időutazó hernyó.
Fénytelen szemnek a ragyogó,
Fáj-e magasból mélyre látni
Ragyogó szemnek a fénytelen,
Fáj-e mélyből magasba nézni
S a jégnek párába költözni,
Örömkönnynek küzdelemből élni.
2014.06.11.
/írta és rajzolta: kapszaicin/
