Kibábozódás

Kifújt lehelet köddé dermed

Gondola-füstben a gondolat

Elrendelt az épp múló perced,

Jövővé válik, korom tapad

A kémény háza újraágyaz.

Az éppen múló másodperced

Hernyóból módosult pillangó

Fény, láthatatlanba hatoló

Színes ceruza, mint az ember

Szíve nevez, szeme rajzoló.

Papírnak a toll hegye,

Mint bőrnek a horzsolás

Tinta szavak ereje

Teljesült feláldozás.

Egyik fogy, a másik tűr

Űrből tér, a térből űr.

Életetető levegő

Mit érez, mert nem látható

S a fészkelő szeretet,

Ha tudja, hogy útra kel

– Kés élére elég vaj kell –

Egymásért áramló örök létezők.

A hó lépés alatt roppan

Hangból kilépő hangalak

Beton üt, a labda pattan,

Dallamért csapódó ujjak

Mily nehéz az akkordoknak,

Mint magnak gyümölcse súlya.

A baracknak harapástól

Milyen csonttá lenni újra,

Magány morog-e a társra,

És sötétség a napfényre.

S az egylelkű transzformátor,

Szarkofágát repesztő lepke

Mit érez szárnyait eregetve,

Nem lesz többé időutazó hernyó.

Fénytelen szemnek a ragyogó,

Fáj-e magasból mélyre látni

Ragyogó szemnek a fénytelen,

Fáj-e mélyből magasba nézni

S a jégnek párába költözni,

Örömkönnynek küzdelemből élni.

2014.06.11.

/írta és rajzolta: kapszaicin/